A kapitalizmus torzító ereje
"CAPITALIS"
Mélyből feltörő eszme ez, mely vakít, s mint özönvíz teper le a földre. Lemeszelt fal alatt rothadó vályogtégla, benne fekete penész!
Ez az eszme kering köztünk, mérgezi a népet, mint disznókat a sertéspestis; darálja be őket, s tehetetlen szemmel nézve rothadnak el egy vödörben.
Míg ő élne szabadon, meghalhatna ott, ahol szeretne. Kivégezzük, nehogy bajunk esne, s bájvigyorral legnagyobb gondunk:
Hogy holnap mivel lesz tele az asztalunk!
Minket ki végez ki? Mi magunk?
Gondolkodjunk hát el azon, hogy ha már nem lesz, mi lesz?
A szomszéd kertjét húgyozzuk le — attól jobb lesz? S dobjunk át egy téglát, hogy már megint átért a paprikád!
A városban is hasonlóan tegyünk, de ott használt kotonba tegyük, s azt dobjuk át nekik, mert ez a szemét hamarabb kapta meg a segélyt!
Kegyetlennek lenni könnyű, mert nem kell hozzá ész; rimánkodni, alázni, megvetni ugyancsak nem nehéz. De újból mondom: Gondolkodjunk hát el azon, hogy ha már nem lesz, mi lesz!
Hogy mi lesz? Semmi nem lesz! A szomszéd visszadobja a téglát, s legközelebb ő már átszarik. A városban is kilós óvszert kapsz vissza, s a kulcsot beletörik az ajtódba, hogy ki ne gyere, mert "Megöllek, te geci!"
Majd erre te kijössz, s ő rögtön kalapáccsal üti arcodat; félti két kezét, hulládat is csak elviteti, nehogy kineszeljék! Az ember gyilkos, ha nem figyel ösztöneire.
Épp ezért azt mondom! Építs fel olyan házat, melyet tiszta szívvel építesz. A szomszédhoz menj át, hívd meg vendégül! Adj neki pálinkát, ebédet, útravaló paprikát, és kérd meg, hogy segítsen majd adogatni a téglát — és ő segíteni fog!
A városban egy üveg borral kopogtass be hozzá, mondd meg neki, hogy a segély mellé adták azt, hallottad, hogy vannak unokák! Kérdezz sokat, érdekeljen ő! Vitázz, beszélj, de ne légy kérkedő!
Természetünk szép, jó, de ha megfertőz minket ez az eszme, ne csodálkozzunk, ha a szomszéd betesz keresztbe. Így most újból mondom: Gondolkodjunk hát el azon, hogy ha már nem lesz, mi lesz! (B.G.)
A társadalmi feszültségek olykor láthatatlanul gyülemlenek fel, mint egy forrongó, fortyogó katlan, amely lassan, de biztosan túlfő. Az emberek gyakran sodródnak bele egy olyan helyzetbe, amelyben a közöny, a dologtalanság vagy épp a felelősség áthárítása válik uralkodóvá. Ezen a talajon könnyen megjelenhet a megvetés, a másik hibáztatása, amely végül ellenségeskedéshez vezet.
Rousseau: "Az első ember, aki bekerített egy darab földet, és azt mondta: Ez az enyém, majd talált olyan embereket, akik elhitték neki, az volt a polgári társadalom igazi alapítója. Hány bűnt, háborút, gyilkosságot, hány nyomort és szörnyűséget előzött volna meg az, aki kitépte volna a karóból a cöveket, és ezt kiáltotta volna: Ne hallgassatok rá! A föld senkié, és mindenkié!"
A bizalmatlanság és a széthúzás légköre mérgezővé válhat. Olyan, mintha a közösségek és egyének sorra falakat emelnének egymás között – a gyanakvás, az irigység és az ellenszenv tégláiból. Az ember könnyen válhat rideggé, sőt kegyetlenné is, hiszen a közöny és az önérdek erősebb ösztönöket hívhat elő. A feszültség pedig önmagát gerjeszti: egy rosszindulatú gesztus újabb indulatokat szül, míg végül a konfliktus robbanássá érik.
Pedig a megoldás sokszor kézenfekvő: a nyitottság, az őszinte érdeklődés és a szándék, hogy értő fülekkel hallgassuk meg a másikat. Egy apró gesztus – egy pohár bor, egy baráti beszélgetés vagy egy segítő kéz – képes feloldani azokat a feszültségeket, amelyeket a gyanakvás és az ellenségeskedés évekig táplált.
A kérdés az: hajlandóak vagyunk-e kilépni saját falaink mögül? Mert ha nem, a következmények nem csak ránk hullanak vissza, hanem a körülöttünk lévő világot is beszennyezik. A döntés a miénk: egymás ellen fordulunk, vagy egymást támogatva építjük fel a közösségeinket.